Hatvan éve a jazz útján
Ivan Švager, a legendás YU jazz-zenész idén kettős jubileumát ünnepli: 75 éves és 60 éve tántorithatatlanul járja a jazz útját. Ebből az alkalomból kerestük fel a péterváradi otthonában abban a családi házban, amely több mint százötven éves. A vert fal vastagsága 60-70 centiméter. Az ablakok zsalugáteresek. Kívül és belül a falak vakítóan fehérek. A tornácról csak a fecskefészkek hiányoznak ahhoz, hogy teljes legyen az idilikus kép. Matuzsálemi kort ért meg az udvarban az idő csorgását mérő körtefa is. A ház kultúrális örökséget képez. Švager úr ennek nem igazán örül, mert jóformán még egy szöget sem verhet be a falba az újvidéki Müemlékvédelmi Intézet jóváhagyása nélkül.
* Švager úr, hogyan szeretné megünnepelni e jelentős kettős jubileumát?
– Háromféleképpen szeretnék a kihalófélben lévő jazzrajongók kedvében járni: koncertet adni az Ivan Švager Ambire Banddel,megjelentetni a nyolcadik CD-met a saját szerzeményeimmel és kiadni a második kötetem, amely 200 jazz etüdöm, standardom és duettem tartalmazná.
* Most elsőízben kerülne sor a munkásságáról való megemlékezésre?
-Nem. A PGP-RTS 2000-ben egy új koncertsorozatot indított el Belgrádban a hazai hangszerszólisták bemutatására. Ebből a ciklusból az elsőt nekem szentelték. Erre a Kolarac hangversenytermében került sor 2000. május 9-én. A negyvenéves előadói és szerzői munkásságomnak metszetét a szaxofon kvartett, kvintett, szextett, szeptett, oktett, nonett és a Belgrádi Big Band mutatta be. Tíz évvel később, 2010 novemberében, amikor már hét éve voltam „boldog” nyugdijas, akkor a Beogradski Big Band a fővárosi SKC-ben emlékezett meg az ujabb jubileumomról. Ez alkalomból került sor a Born Again CD-m és a 108 szerzeményemet magábafoglaló kötet bemutatására a Vertical jazz gondozásában. A jubileumokkal kapcsolatban emliteném meg azt, hogy Zenta első írásos említésének 800 évfordulója alkalmából írtam hat szerzeményt. Kettőt vegyeskarra: Hommage á Senta és Veče za snove, a négy oktettre írt müvem is a zentai impresszióimról szól: Szeretem Zentát, Tiszavirág, Borostyánkő színü égbolt Zenta felett, Adrián kapitány és Arianna hajó a Tiszán. Ezt Zenta városa polgármesteri köszönőlevéllel hálálta meg, amelyet 2016. szeptember 11-én vehettem át a díszülésen. Ez adta az ötletet egy hat tételes, big bandra írt szvit megírására 2021-re, amikor Újvidék lesz az Európai kulturális fővárosa.
* Most egy nagy vargabetűvel kanyarodjunk vissza a gyermekkorához, a zenével való első találkozásához.
– Azt, hogy a mai napig jóban vagyok az Istennel, annak köszönhetem, hogy kissrác koromban rendszeresen ministráltam a templomunkban. Úgyszintén szerettem horgászni a nagyapámmal a Dunán. A barátaim is legszívesebben ott töltötték a nyarakat. Sokat úsztunk, csónakáztunk. Csak egy kellemetlen emlékem van ebből a korból, az,amikor a barátom a Duna egyik ágában otthagyott magamra. Ő csónakkal indult a part felé, én úszva. Ott egy nagy övezet hénárral volt befödve. Ahogy úsztam, az rátekeredett a lábamra, a testemre. Félelmetes volt! A csónakos barátom előbb csak nevetett segélykiálltásaim hallatán, ám bizonyos idő elteltével rájött, hogy ez nem hülyéskedés, hanem igazából bajban vagyok és visszaevezett értem. A zenével pedig születésemtől kezdve barátkoztam. Édesapám, aki kereskedelmi utazó volt, több hangszeren játszott. Saját zenekarával többnyire névnapokon játszottak, jellegzetes péterváradi dalokat. Anyukám és nővérem szépen énekeltek. Körülbelül hetedik osztályos koromban megfogott az akkor divatos dixieland hangzás. Egy páran összefogtunk,vettünk hangszereket és megalapítottuk a The Rhythm együttesünket. Az iskolában gyakorolhattunk, teadélutánokon játszottunk különböző iskolákban. Amikor arra került a sor, hogy pályát kell választani, kettő foglalkoztatott. Az egyik az volt, hogy közgazdasági iskolát fejezek be, és folytatom az édesapám által választott utat. A másik pedig az, hogy a barátommal, akivel nagyon komolyan foglalkoztunk akrobatikus gimnasztikával, és fel is léptünk közönség előtt a mozikban a hiradó és a filmvetítés között – én is majd tornatanár leszek. Azután, egészen váratlanul, egy harmadik lett a győztes befutó: felvételiztem az újvidéki Isidor Bajić középfokú zeneiskolába! Anton Eberst tanár úrhoz kerültem, klarinét szakra. Nagy lendületet adott a további munkámhoz az, amikor első osztályban megnyertem a zeneiskolák fúvóstanszékeinek versenyét.
* Kizárólag csak derűs perceket köszönhetett az akkori hangszerének?
– Most így visszaemlékezve kettő jut eszembe, amely nem mondható annak. Az egyik a hagyományos iskolai kiránduláshoz fűződik, Stražilovóra. Akkoriban lettem első a versenyen és hírnevemet akartam öregbíteni azzal is, hogy még a kirándulásra sem mehettem el klarinétom nélkül. A padon volt mellettem akkor is, amikor egy lánynak nagyon udvaroltam. Estefelé indultunk vissza Karlócára. Míg ott vártunk a vonat érkezésére, akkor kapcsoltam, hogy a klarinétom ott felejtettem a padon! Koromsötétben, a félelemtől űzve mentem vissza Stražilovóra – és láss csodát, a hangszerem ott várt rám! A másik esetem már nem végződött happy enddel. Egyik ismerősöm addig győzködött, kérlelt, hogy adjam neki kölcsön az új szaxofonom, míg beleegyeztem. Egy hétvégére kérte, hogy pénzhez juthasson egy haknin muzsikálva, mivel már kajára sem volt neki. Elmúlt a hétvége, kettő is, és én soha többé nem láttam sem a hangszerem, sem pedig azt az ismerősöm!
* Visszatekintve hatvanéves előadói pályafutására, mely periódusra emlékezik legszívesebben?
– A középiskola befejezése után, 1965 decemberében hívtak, hogy egy együttessel menjek ki Nyugat-Németországba. Akkor ott a jazz nagyon népszerű volt. Sok lehetőségünk volt fellépni bárokban, szállodákban, a vietnámi bevetésre váró amerikai katonák klubjaiban. Bejártuk egész Nyugat- és Észak-Európát. Magyarországra évenete háromszor mentünk turnéra. Budapest mellett felléptünk még a miskolci és a debreceni jazzfesztiválon is. Ezután következett az igazi aranybánya, a Szovjetúnió. Ott, merem állítani, majdnem olyan népszerűek voltunk, mint a Beatles! Ezt támassza alá az is, hogy készítettek rólunk egy filmet. Részleteket rögzítettek a koncertjeinkről, bemutatták a Szentpétervárott töltött napjainkat, a rajongóinkkal való találkozásainkat. (Megjegyzem, téves az a felfogás, miszerint a svéd lányok voltak a hatvanas években az európai szexforradalom zászlóvivői – az orosz devuskáké az elsőbbség!) Az országos koncertiroda szervezte az összes köztársaságban a hangversenyeinket. A koncertek anyagát 60 százalékban jugoszláv zeneszerzők alkotásai, 30 százalékban orosz és 10 százalékban amerikai standard számok képezték. A fővárosok mellett kisebb városokban is felléptünk. Mindenhol óriási érdeklődés kisért bennünket. Többször rendőri felvezetéssel jutottunk el a koncertünk színhelyére és vissza a szállodánkhoz! A közönség valósággal őrjöngött! Hihetetlen volt részese lenni akkora népszerűségnek ott a rendszabályozott Szovjetúnióban! Ez nagyszerű érzés, de ugyanakkor nagyon kimerítő, fizikailag megterhelő állandóan úton lenni a 3-6 hónapig tartó turnén. Én 1979-ig birtam a tempót. Akkor azt mondtam magamnak, hogy szép volt, anyagilag is nagyon kifizetődő volt, de elég volt! A koncerteknek köszönhetem, hogy olyan városokban jártam, ahová az „egyszerű földi halandók“ nem, vagy csak nagyon ritkán juthatnak el, például: Oslo, Helsinki, Riga, Talin, Vilnius. Délen Baku, Ashabad (közel Iránhoz), Dusanbe (Afganisztán határánál), Alma-Ata, Ulan-Bator. Keleten Chang Chun (közel Észak-Korea határához). E tájak inspiráltak több szerzeményem megirására, mint például: Aurora Borealis, Bajkáli szuvenir, Szélmalom kávézók Amszterdam mellett, Ermitage, Whitenights in Sankt Peterburg, Laponian Midnight Sun.
* Hogyan alakult további pályafutása?
– Az Újvidéki rádió zenekarából átmentem 1979-ben a Belgrádi Big Bandbe mint vezető szaxofonista és szólista. Ezután a Belgrade Dixieland Orchestra következett. Játszottam klarinéton, alt, tenor, szoprán és bariton szaxofonon, fuvolán és alt fuvolán. Ez mellett voltam nyolc évig a belgrádi Stanković középfokú zeneiskola jazz tanszékének a szaxofontanára. A tanítványaim közül többen sikerrel diplomáltak a grazi és az amszterdami Jazz Akadémián, mint például Nikola Demonja és Luka Ignjatović.
Sok fesztiválon vettünk részt Jugoszláviában és külföldön is. Amiensben 1987-ben beválasztottak az EBU Big Bandbe. Azon a jazzfesztiválon felléptem a saját együttesemmel is. Koncerteztünk. Felvételeket rögzítettünk a rádió, a TV számára, CD-ket adtunk ki. Egy kis intermezzo: Pesten Tomsits Rudi számára, amikor felvételeztünk egy magyar és európai muzsikusokból álló big banddel, akkor megfigyelhettem milyen varázslatos hatással van a PIROS szó a jelenlévőkre. Amikor az elhangzott, akkor megdermedt a szó a térben és mindenki a tekintetét, mint egy vezényszóra, a stúdió felé irányította. Ott gyakran hangzott el a „hát,Istenem!” is. Sokáig hittem azt, hogy ez káromkodás…
* A jazz irányzatai közül Ön melyeknek hódol? Kik azok a jazz muzsikusok, akiket különösen kedvel, akik hatással voltak az Ön előadói-zeneszerzői munkásságára? Melyek azok a jazz zenészek, akikkel együtt játszott több mint félévszázados karierrje során?
-A hard bap a kedvencem. A jazz volt és lesz is mindörökké a legnagyobb szerelmem! Nem csupasz szólam, amikor azt állítom, hogy nélküle nem tudom elképzelni az életem. Napjainkban ez az egyetlen élő zene. Kedvenc szaxofonistáim közül első helyen említeném meg John Coltrane nevét. A többi zenész akire felnézek: Dexter Gordon, Sonny Rollins, Charlie Parker, Sonny Stitt, Cannonball Adderley. Szivesen (azt is mondhatnám, hogy büszkén) emlékszem arra a számomra egyedülálló eseményre,amikor a ’6o-as évek elején Újvidéken járt Louis Armstrong és akkor én is köszönthettem őt klarinéton eljátszva egy standard számot. Örömmel említhetem még a következőket, akikkel együtt játszottam: Erney Wilkins, Marc Steckar, Eddie Henderson, Tomsits Rudolf, Duško Gojković, Stjepko Gut, Bora Roković.
* Mikor kezdett el zeneszerzéssel és hangszereléssel foglalkozni?
– Komolyabban zeneszerzéssel akkor, amikor letelepedtem Belgrádban, hangszereléssel pedig azóta, amióta befejeztem távhallgatóként a bostoni Berklee Egyetemen a hangszerelés művészetét-tudományát. Míg a klasszikus zeneszerzők egyike-másika csak a hét bizonyos napján, napszakban, esetleg meghatározott színű háziköntösben ült le komponálni – rám ez nem vonatkozik. Nálam megjelenik egy belső hang, motívum, frázis, vagy egy lekerekitett zenei gondolat nagy periódusban és az nagyon kitartóan addig űz, hajt, míg csak le nem kottázom. Lehet az éjfél után kettőkor, vagy este, teljesen mindegy! A dallamot hallom a megfelelő harmóniákkal. Van,amikor ezzel egyidőben születik meg a mű címe is. Azután kerül sor a hangszerelésre az együttest alkotó hangszerektől függően. Szeretem a telitett hangzásokat (a laikusok számára azok az akkordjelzések matematikai feladatokra emlékeztetnek, pl: 5+ 7- 11 13). Lehet, hogy egyesek számára az meglepő, de a nagy barokk alkotó, J.S.Bach is kitalált olyan akkordokat, amelyeket én is szívesen használok a jazz szerzeményeimben. Eddig hét CD-n jelentettem meg alkotásaimat különböző összetételű együttesekkel, a Belgrade Dixieland Orchestra négy CD-je a többek között az én hangszereléseim is tartalmazza. Ezen kívül két DVD-n és CD-n azok a koncertek vannak rögzitve, amelyeket a zentai Mojo klubban tartottam meg az Ambire Bandemmel. A belgrádi rádió és RTS archivumában több mint száz szerzeményem-interpretálásom található.
* Sajnálom amiért majd az olvasók csak „instant” és „fehér-feketében”olvashatják Švager úr többórás, derűs, szines, utánozhatatlan humorú visszaemlékezéseit. Utolsó kérdés épp ennek kapcsán fogant meg: élete folyamán soha nem borult be Ön felett az ég?
– Dehogynem, és még hányszor! Többek között már kétszer kopogtattam Szent Péternél a mennyek kapuján, de eszembe jutott Bradley Trevor Greive bölcselete: „Egyszer vagy fiatal, és öreg sem lehetsz kétszer” – és gyorsan visszatértem örök szerelmemhez, a jazzhez!
Őszintén kívánjuk, hogy Ivan Švager úr méltóképpen ünnepelhesse meg kettős jubileumát, az elképzelése, terve szerint, mindannyiunk örömére!
Bencz Arsenović Gabriella
Ivan Švager 